Írás, jövő, idő és musical

Lustán az ágyon heverészve, amolyan "semmihez nincs kedvem" hangulatban kezdtem el lapozgatni anyu friss szerzeményét, az Elle ehavi számát. Cikkről cikkre haladtam, alaposan tanulmányoztam a leírtakat, és jött is az ihlet.
Szép sorjában, amiről úgy érzem, írni akarok; írás, jövő, idő, musical. Íme:

Az írásról írni -furán hangzik,- egyáltalán nem könnyű dolog. Stephen Kingnek azért mégis sikerült, és olyan könyvet írt, amit valószínűleg még többszázszor fogok elolvasni életem során.
"Nos, rendben. Bement a szobába, leeresztette a rolót, becsukta az ajtót, kihúzta a telefon csatlakozódugóját az aljzatból. Kidobta a tévét, és megírja a napi ezer szót akkor is, ha cigánygyerekek potyognak az égből. Most következik a nagy kérdés: Miről fog írni? És az ugyanilyen nagy válasz: Bármiről, amiről akar. Tényleg, bármiről... amíg igazat ír."
Amíg igazat írok. Ezért is kételkedem abban, hogy az újságírás a megfelelő szakma számomra. Mindenki ismeri a ma uralkodó viszonyokat manapság, a médiát, ami egyre kevésbé szolgálja az emberek tájékoztatását. Persze, ki miről szeretne tájékozódni, ilyen alapon vitatkozhatnánk arról is, hogy érdemes-e műsorra tűzni a Győzikét, és hasonló gyöngyszemeket. Megvan a véleményem, és nem túl pozitív.
Mégis, ennek ellenére, hívogató a dolog. Egy kikötésem lenne, ami viszont nehezen,vagy egyáltalán nem elérhető; hogy arról írjak és azt írjak, amit én akarok. Mondhatni, ilyen csak a mesékben van. Vagy akkor, ha valami hatalmas ember vagy, széleskörű befolyással, és rengeteg pénzzel. Mivel én nem forgolódom elitkörökben, be kell(ene?) érnem egy napilap valamilyen apró rovatával. De én makacsul ragaszkodom (most még) ahhoz az álláspontomhoz, miszerint senki ne mondja meg nekem, miről írjak. Keményfejűség és nagy adag öntudat, hátrány vagy előny?
Persze, létezik a másik fajta hozzállás is. Idéznék az egyik ma olvasott cikkből:
"... Nagy kihívás, hogy betörjek választott szakmámba, a médiába, mert nagyon sokan szeretnének tévézni, újságot írni, rádiózni. És ki nyer? Az nyer, akit ha kirúgnak az ajtón, visszamászik az ablakon, vagy jó kapcsolatai vannak. Én szeretnék visszamászni az ablakon."
Ez nagyon megfogott. Hallottam már ezt az elméletet, hogy nem szabad feladni, és "nyomulni kell, ragadni mint a pióca", és sokat gondolkozom azon, tudnék-e ilyen lenni? Ilyen nyomulós és ragadós. Ragaszkodó típus vagyok, ragaszkodom emberekhez, tárgyakhoz, emlékekhez, a megszokott dolgokhoz, de mégis... ehhez több kell, valami más. Valami nagy harci ösztön, ami nem engedi, hogy megálljak, ami arra ösztökél, hogy előre, előre, előre, és ha eltaposnak, igenis álljak fel és kezdjem szépen elölről.
A megmondják, hogy miről írjak sem szó szerint értendő. A megmondják, hogy mit írjak, inkább átgondolandó. Gondolok arra, hogy ha hozzájutnék valamilyen, manapság talán "szaftosnak" titulált információhoz, ami az emberek tájékoztatását szolgálná, és nem egy celeb hétköznapjait mutatná be felkeléstől egészen a milyen éjjel az ágyban típusú elemzésig, akkor nyomban betiltanák a megálmodott cikkemet, nehogy olyasmi kerüljön napvilágra, ami árt a politikai helyzetnek, ami "túl" őszinte és ami néhány hétköznapi értelemben vett csaló lebukását eredményezné. Mert köztudott, hogy "hülyítik a népet", de hogy ez leírva álljon, megkérdőjelezhetetlenül az emberek szeme elé tárva... azt senki nem akarja.
Így még kérdéses, lesz-e belőlem újságíró, és kamatoztatni fogom-e a jövőben a média fakton megszerzett tudásomat. Nemsokára kiderül. Két év gyorsan elszáll, márpedig két év múlva döntenem kell, milyen irányba lépek tovább. A média, a biológia, az irodalom, és a nyelvek iránti érdeklődésemnek egy tudatos jövőképpé kellene összeolvadnia...

Jövő. A második nagy téma.
"El kell engedned a múltad, hogy lehessen jövőd."
A Jégkorszak 2. egyik legnagyobb tanulsága!:)
Annyit rágtuk már ezt a témát, hogy szinte csak a csont maradt meg. Mehettem volna ma strandra, de valami belső ösztönöm, ami sokáig minden ellenállással ordítva dacolt, és fejvesztve rohant feléd, most azt súgta; ne. Azt súgta; ennek most nem lenne jó vége. Ez újfent rádöbbentett, hogy valami végleg elszakadt bennem. Valami, ami feltétel nélkül kötött hozzád, eltűnt. Nem a szerelem, annak még a darabjai szétszórva hevernek a szívemben, azt még érzem, még fáj. De a bizalom, a hit, a remény... Valami ilyesfajta érzelem eltűnt. És nem hiszem, hogy valaha is visszatérhet még. Túl sok volt már a "nem tudom". És egy mondat örökre belém ivódott, és nem is fogom elfelejteni soha: "Én már nem akarom ezt." Ez többször tűnik fel a fejemben mostanság, mint egy-egy "hiányzol / hiányoztál".
Tudom, hogy csak akkor lesz jövőm, boldog jövőm, ha elengedem azt, ami mögöttem van, ami, bár még mindig fáj ezt kimondani, de elmúlt. Hiába képzelem, hogy minden szép, és hogy ez a mostani boldogtalan időszak csak átmeneti, és majd újra minden rendbejön, és együtt leszünk, ha nem lesz így. Az élet nem mese. Ezen a téren fel kell nőnöm az élethez, mert még mindig inkább hajlamos vagyok az anno sokat nézett Walt Disney történetek boldog happy endjére alapozni a gondolataimat, mint a zord valóságra. Pedig nem a videokazetták világában élek, hanem itt, a valós világban. Ahol az érzelmek jönnek és tova tűnnek, ahol semmi sem tart örökké, ahol minden nap megszűnik valami, és minden nap új örömforrást kell találni, annak érdekében, hogy az ember ne rogyjon össze a keserűségtől. A világ változik, vele kell változnunk.
Másképp nem megy. Itt nem.
Túl rövid az élet ahhoz, hogy örökké olyasmire várjak, ami sosem lesz már az enyém. Az enyém volt, egy kis ideig, a markomban tartottam, és kifolyt a kezeim közül. El kell engednünk egymást, hogy tovább léphessünk.

"Furcsa, ahogy az idő az ember fölött tovamegy. Események, emberek, gondolatok jönnek és mennek, érzések hullámzanak az ember lelkén keresztül, aztán egy idő múlva nem marad belőlük semmi. Elkallódnak szerte az életben, mint apró haszontalan holmik a házban. Itt-ott valami leszakad az emberből, valami láthatatlan kis lelki cafat, odaakad egy ajtókilincshez, egy-egy ablakpárkányhoz, rozoga padlóhoz, keskeny sétaúthoz. Az ilyeneket emlékeknek nevezzük, tiszteljük őket hosszabb-rövidebb ideig, a szerint, hogy mekkora bennünk a romantika. Aztán szépen és észrevétlenül végképpen elmaradnak mellőlünk, mint halk szavú régi barátok, vagy mint az élet, aki velünk indult s valahol egyszer lemaradt."

Wass Albert

Idő. Példának bármelyik napot vehetjük, hiszen mindenki rácsodálkozik egy rég látott ismerősre, és hebeg-habog, hogy; "mekkora nagylány /nagyfiú lettél..." Én most rácsodálkozom a tényre, hogy már csak 4 nap, és nyaralni megyünk a lányokkal. Annyira vártuk ezt a napot a tanulós, magolást követelő estéken, az érettségi lázban remegve, hogy most, hogy itt közeleg, fel sem tudom fogni, hova tűnt el megint egy év. Mintha napok teltek volna csak el a tavalyi, első közös nyaralásunk óta, amikor egy bizonyos kedd (?) este mindenki szétcsúszott (de persze én voltam az egyetlen szerencsés/szerencsétlen, akit videón is megörökítettek ..) és földöntúli jókedvben ugrándozott fel-alá a lépcsőn és a kertben, és csillagos ég alatt beszélgetett az élet nagy dolgairól. Jókedvben és csillagnézegetésben idén sem lesz hiány, ebben biztos vagyok.
Amitől tartok kicsit, az csak az, hogy mi lesz 7 lánnyal, akik között akadnak "hisztis" természetűek, és akadnak olyan párosok, akik gyakran hajlamosak ordítozni egymással... izgalmas napok elé nézünk. Tanulunk együtt élni, alkalmazkodni, önellátónak és megértőnek lenni. Jó lecke lesz! :)

Musical. Hát(tal nem kezdünk mondatot, de néha mégis..) igen. Nagy adag bátorság kellett ahhoz is, hogy Mahi elé álljak, és jelentsem szándékomat, miszerint szeretnék a csapata tagja lenni. Azóta persze rájöttem, hogy Mahi nem eszik embert, és nem követel profizmust sem a szakmában járatlanoktól. És tulajdonképpen nagyszerű ember, és a poénjain minden visszaemlékezésnél igazán jót nevetek. Ez is világossá vált számomra az eddig eltöltött közös órák alatt.
Most azonban nagy fába vágnám a fejszémet. Ráakadtam egy oldalra a neten, egy rég áhított oldalra, ami egy számomra közelben lévő musicalstúdiót rejt, normális "tandíjjal" és első ránézésre jópofa emberekkel. "Ha szeretnél Te is részt venni ebben a remek csapatban, várom jelentkezésedet!"
Eddig sok dologba vágtam bele nagy lelkesedéssel, és hagytam abba nagy kedvtelenséggel. De most azt érzem, ezt meg kell ragadnom. Itt egy lehetőség, hogy mélyebben belemásszak a musicalek világába, amibe nagyon régóta szeretnék belemászni, mint gyerekkori álom is értelmezhető a színpadra szólító vágy, aminek jeleként kiskoromban egy fotel karfáján álldogálva adtam elő kedvenc meséim kedvenc jeleneteit... családom biztosan jól szórakozott, hát még én! :)
Szeretnék belevágni ebbe, hetente 3 órát rááldozni a dologra, és megtudni, mire vagyok képes.
Ezért írok is majd a napokban a lánynak, aki a csapatvezető képében tetszeleg, és szerzek még pár hasznos információt a stúdióról.
Mert helyettem senki nem alakíthatja az életemet. Csak rajtam áll, mi vagyok, és mi leszek. És szeretném megvalósítani az álmaimat, mint bárki más.

"A lehetetlen csupán egy nagy szó, amellyel a kisemberek dobálóznak, mert számukra könnyebb egy készen kapott világban élni, mint felfedezni magukban az erőt a változtatásra.
A lehetetlen nem tény.A lehetetlen vélemény.A lehetetlen nem kinyilvánítás.A lehetetlen kihívás.A lehetetlen lehetőség.A lehetetlen múló pillanat.
A lehetetlen nem létezik."