Tanulság a fájdalomban, avagy egy újabb hiba

Sajnálom.
Annyira sablonná vált ez a szó manapság, és annyira semmitmondónak tűnhet egy szakítás után, de mégsem találok őszintébb kifejezést.
Megpróbálom megmagyarázni (ha már tegnap az elcsukló hang és a torkomat fojtogató könnyek miatt nem sikerült), hogy miért. Mert ez a legőrjítőbb kérdés a világon.
Gyorsan, boldogságra vágyva ugrottam bele ebbe a kapcsolatba, holott a szívemben még az Előző maradékai hevernek szerteszét. Mint egy mozaik, aminek sehogysem tudom összeilleszteni a darabjait, élt bennem múlt és jelen, és nem engedte, hogy jövőm legyen.
Boldog akartam lenni, boldog voltam, és láttam, hogy Te is boldog vagy. Ennek nagyon örültem. Jól éreztem magam Veled, és ugyanezt láttam Rajtad is.
Eközben sokszor elgondolkodtam rajta, szerelem-e ez egyáltalán? Vagy kötődés, szeretet, vágy, és remény, arra hogy szerelmes vagyok, vagy majd idővel az leszek? Magam sem tudom. Nyilván valamelyik ezek közül, és még valami a sok, megnevezhetetlen érzés körül, ami az emberek lelkében kering, és nagy vihart kavar.
Amint a múltam főszereplője visszatért, illetve vissza akart térni, elbizonytalanodtam. Úgy, mint eddig még soha. Mérlegeltem, járattam az agyam, kerestem a megoldást, ami mindenkinek jó lehet, de rá kellett jönnöm, hogy ilyen megoldás nincs.
Ha nagyon őszinte akarok lenni, márpedig csak úgy lehet, akkor azt mondom, hogy tudtam én ezt előre. Vagy ha nem is tudtam, akkor sejtettem. Ismerem Őt, ismerlek Téged, és ismerem magam is, bármennyire furcsa és megdöbbentő dolgokat tudok olykor produkálni.
Tudtam, hogy idővel rájön, mit veszített. Tudtam, hogy idővel bevallja, hogy megbánta, és idővel (megint) újra akarja majd kezdeni. Tudtam, hogy el fog jönni a pillanat, amikor döntenem kell Köztetek, és tudtam, hogy lehet, hogy nagyon nehéz lesz a döntés.
Mintha egymás ellentétei lennétek, éles kontrasztokkal mind jellemben, mind vonásokban, emberileg nézve, két külön világ vagytok. És én vagyok, én voltam a híd a két világ között.
Nem tudtam ezt tovább csinálni.
Hiába tudom, hogy valószínűleg senki így szeretni engem nem fog többet, mint ahogyan Te szerettél, és soha senki nem áll majd olyan 100000000...%-osan mellettem, mint Te tetted. Amikor beteg voltam, amikor szomorú voltam, amikor bánatomban, vagy örömömben sírtam...; Te mindig itt voltál. Senki emberfiát talán jobban nem becsültem, mint Téged, és mégis Neked okoztam a legnagyobb fájdalmat tegnap este.
Hidd el, hogy nagyon sajnálom.
A "nem haragszom" pusztán az én vigasztalásomra történt (mert Te még tegnap is az én érdekeimet nézted, miközben én össze készültem törni a szívedet...!), ezt bizonyította a későbbi telefonbeszélgetés. A hangod. Hideg volt, és kíméletlen. Nem volt benne könyörület, és ezért nincs jogom Rád haragudni. Arra csak Neked van jogod, és tedd is, mert ez jelzi, hogy szerettél... úgy, mint még soha senki.
Nekem nem volt elég a közel 4 hónap, amíg egyedül voltam, hogy túljussak egy másfél éves történeten, ami sehogysem akar véget érni. Pedig valahogyan véget kell, hogy érjen, mert "...amit nem fejeznek be megfelelő időben és helyen, az örök időkre befejezetlen marad." Tegnap láttam ezt az idézetet a legjobb barátnőm kiírásában. Félelmetesen helyzetbe illő volt, pedig fogalma sem volt róla, hogy éppen ezen rágódom.
Elhagytalak Téged, akinek a mindene voltam, de ne hidd azt, hogy most rohanok a karjaiba annak, aki az én mindenem volt. Ő elhagyott engem, ahogy én elhagytalak tegnap este Téged. És már soha többé nem megyek vissza hozzá, ahogy Te sem jönnél hozzám.
Vannak sebek, amik nem gyógyulnak be, amik túl nagy fájdalmat okoznak, és amik kizárják az újrakezdést.
Vannak dolgok, és vannak emberek, akik nem változnak. Egyszerűen, olyanok, amilyenek. Az érzések is pontosan "ilyenek". Vagy vannak, vagy nincsenek, ez teljesen egyszerű képlet, mégsem tudtam eddig elhinni, hogy ez az igazság.
Pedig attól, hogy én szerettem Őt, Ő nem szeretett engem, és attól, hogy Te szerettél engem, én nem szerettelek Téged. Nem a szeretet hétköznapi értelmében, én most konkrétan a szerelemre gondolok.
Erre a megfoghatatlan, különös, embersorsokon fordító érzelemre, ami mindenki életébe beköszönt egyszer. Lehet, hogy csak egyszer, és lehet, hogy százszor, sosem tudhatjuk.
De egyvalamit tudnunk kell, és én erre nem voltam képes, vagy nem akartam képes lenni; felismerni.
Mert ha nem ismerjük fel, és nem teszünk különbséget szeretet és szerelem, vágy és valóság között, akkor hatalmas hibákat véthetünk.
Például elveszítünk Valakit, akit sosem akartunk, és ki megváltoztatott mindent.
Érettebb lettem, okosabbá tettél, és felfogtam azt, amit mostmár fél éve nem tudtam felfogni.
Hogy van olyan, hogy valami véget ér, és ha így van, annak véget is kell érnie. Hogy a dolgokat el kell fogadni, úgy, ahogy vannak, és nem reménykedni abban, hogy majd másképp is lesznek. Mert nem lesznek. Minden itt és most történik, a múlt és a jövő máskorra tartozik. A múlt elmúlt, a jövő pedig még sehol sincsen. De mi építjük azokkal a dolgokkal, amiket elkövetünk a jelenben. Én pedig, ha így folytatnám, a múltamat kapnám jelenemül, és törött szívvel kellene élnem. Márpedig nem akarok.
Mindenki a boldogságot keresi, pedig a boldogság nem egy hosszútávú fogalom. "Boldog ember nincs, csak boldog pillanatok."
A hétköznapok olyanok, amilyenek, szürkék, és sokszor sivárak, fárasztóak. Olyan ember mellett kell(ene) élnünk, akivel kölcsönösen megszépítjük ezeket a hétköznapokat, aki mellett minden nap ünnepnapnak tűnhet.
Lehet ez egy álom, de megpróbálhatjuk megközelíteni, belekapaszkodni legalább a felhő szélébe, hogy elrepítsen minket addig az állapotig, amikor már nem hagyjuk el egymást, amikor már rájövünk, hogy nem éri meg elhagyni a másikat, amikor már valóban összetartozunk. Végérvényesen, és visszavonhatatlanul.
Talán ilyen csak a mesékben van, talán megesik egy-két szerencséssel a világunkban is.
Én eddig nem voltam ilyen szerencsés, és 18 évesen nem is várhatom el, hogy az legyek.
Egyszer én szerettem jobban, most pedig engem szerettek jobban, a mérleg valahogy sosem áll egyenesen.
Talán egyszer majd egyenesen fog állni, talán egyszer én sem rózsaszínben fogok látni,...
és talán akkor majd nem bántok meg olyan embereket, akiket őszintén szeretek, és akiket soha, de soha nem állt szándékomban megbántani.
Mindent köszönök Neked. Mindent.

Csak egy gyors szösszenet

Az elmúlt napokban:
- megírtam életem első újságcikkét ...
- .... és ezáltal szerkesztő lettem (Jagazin/suliújság/)
- meghoztam egy fontos döntést, ami igazolja, hogy az eltelt egy év alatt azért fejlődött valamicskét a gondolkodásom (ha nem is túl sokat)
- világossá vált, hogy muszáj elmennem "diákmelózni", mert az általános pénzügyi helyzetünk megköveteli
- elkezdtem olvasni a New Moon-t :) ...
- ... és emelett 3 könyvet olvasok párhuzamosan
- a médiához való kötődésem a nehéz feladatok ellenére is csak erősödött
- megkaptam az első önkéntes "Szejetlek"emet Petrától :)
- megismerkedtem egy jófej ("besörözött":) lánnyal (m/(k)i minden(ki)t hoznak ezek a vonatutak...:)


A hétköznapok rohanósak és gyorsan telnek, a hétvégék pedig vagy nagyon eseménydúsak, vagy végigalszom őket... A blogolás háttérbe szorul, és egyébként is annyi minden történik, hogy nehéz lenne gyorsan és kielégítően leírni mindazt, ami csepp szívemben zajlik. Majd nemsokára talán lesz elég időm és elég energiám is, bár az idő... az sosem elég semmire.

Boldog Születésnapot Judit! :)

Kicsit késve (készült a kép), de egyetlen nővéremnek NAGYON BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT KÍVÁNOK! :)

15 év van köztünk, de mikor együtt vagyunk, általában ez bizony lenullázódik, és se évek, se hónapok, se napok, sem pedig km-ek nem választanak el minket. Egymás szívében élünk, és ez így van rendjén.

Amikor pedig szemmel láthatóan ott van az a 15 év, akkor tanulok valamit.

Tőled.

Az életről.

Rólunk.

Örülök, hogy a testvéred lehetek.

És egy kis idézés a Kedvencedtől:

"Azért vagy itt,

Hogy mindent láss,

Hogy értsd a szót,

Olvasd az írást,

Azért vagy itt,

Hogy mindent megtanulj,

Hogy az égbe szállj,

Nehogy a porba hullj."

Konyhafuccs

Csúnyán kudarcot vallottam.
A karfiollevesem reményteli próbálkozásnak indult. Egészen addig, míg a felöntött leves felszínén észre nem vettem a kb. fél centi vastagságú olajréteget. ...a hagymát kevés olajon kell dinsztelni. E felett a vázlatpont felett vagy nagyon elsiklottam, vagy nem vagyok tisztában a kevés szó jelentésével.
A csirkéhez már egészen kedvtelenül fogtam hozzá, a körettel inkább nem is próbálkoztam, úgyhogy most épp a sztracsatellás Danon krémtúróval pótlom mindazt, amit ma elrontottam.
Nesze neked, legjobb főző (majdnem) 18 éves...
Most, hogy végeztem a fincsi folyékony túrórudi imitátorral, megyek, és véget vetek a konyhában uralkodó nagyon is háborús állapotoknak.
Ez ma nem jött össze. Majd legközelebb.
DE, tegnap este elkezdtem készülni a média OKTV-re. És előtte még Csillag születik-et is néztem. Ami elég röhejes volt, de azért a 12 éves jazzéneklő kislány előtt le a kalappal. Remélem, nem lesz belőle Lücy 2. A 77 éves operaáriát előadó őszhajú, rosszullátó bácsi pedig...mit is mondjak? Nem tudom, mi vesz rá egy ennyi idős embert arra, hogy pont a Csillag születik-et válassza, mint bombabiztos karrierbeindító gépezetet, de hogy a bácsi láttán és hallatán a tv-nézőknek a padlóra zuhant az álla, az tutibiztos.
Én majd inkább a szalagavatón botránkoztatom meg a közönséget, elég nekem egy tornacsarnoknyi hallgató is... :)

Fátyolos jövő meg én; a kérdező

Azt hinné az ember,
Az évek múlásával
Majd ezerszer könnyebb lesz.
Ám ez butaság, a gyermek nem nő fel.
Legalábbis nem ily könnyen.
Nem ily hamar.
A gyermek mindig gyermek;
Örök naiv marad.
Körülnézek a világban,
Kérdésekkel vagyok tele.
Azt hiszem, ha haladok, válaszokat kapok,
De üres marad kezem.
A levegőt markolom, a megfoghatatlant,
Ami minduntalan elillan,
Majd láthatatlan tovahömpölyög,
S az új élet halovány képe felcsillan.
Kábultan a ködalakra nézek,
Magától indul a lábam
Már nem is tudom, igazából
Akarok-e nézni hátra.
Fogalmam sincs, mit akarok,
Merre menjek tovább.
Hova visz az út, meddig ér,
És miért nem láthatom át?
S ha végtelen, mikor kezdődik újra?
Mikor jön a már megszokott állomás?
Mikor váltja fel megint az ébredést az álmodás?