Azt hinné az ember,
Az évek múlásával
Majd ezerszer könnyebb lesz.
Ám ez butaság, a gyermek nem nő fel.
Legalábbis nem ily könnyen.
Nem ily hamar.
A gyermek mindig gyermek;
Örök naiv marad.
Körülnézek a világban,
Kérdésekkel vagyok tele.
Azt hiszem, ha haladok, válaszokat kapok,
De üres marad kezem.
A levegőt markolom, a megfoghatatlant,
Ami minduntalan elillan,
Majd láthatatlan tovahömpölyög,
S az új élet halovány képe felcsillan.
Kábultan a ködalakra nézek,
Magától indul a lábam
Már nem is tudom, igazából
Akarok-e nézni hátra.
Fogalmam sincs, mit akarok,
Merre menjek tovább.
Hova visz az út, meddig ér,
És miért nem láthatom át?
S ha végtelen, mikor kezdődik újra?
Mikor jön a már megszokott állomás?
Mikor váltja fel megint az ébredést az álmodás?
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése