Üdv Boldogság, jó újra látni Téged

„Az utakat sokáig nem érti meg az ember. Csak lépdel az utakon és másra gondol. Néha széles az egyik út, aszfaltos, néha rögös, barázdás, meredek.Az utakat sokáig csak alkalomnak tekintjük, lehetőségnek, melynek segítségével elmehetünk a hivatalba vagy kedvesünkhöz vagy a rikkantó tavaszi erdőbe.Egy napon megtudjuk, hogy az utaknak értelmük van: elvezetnek valahová.Nemcsak mi haladunk az utakon az, utak is haladnak velünk. Az utaknak céljuk van . Minden út összefut végül egyetlen közös célban. S akkor megállunk és csodálkozunk, tátott szájjal bámészkodunk, csodáljuk azt a rejtelmes rendet a sok út szövevényében, csodáljuk a sugárutak, országutak és ösvények sokaságát, melyeken áthaladva végül eljutottunk ugyanahhoz a célhoz. Igen, az utaknak értelmük van. De ezt csak utolsó pillanatban értjük meg, közvetlenül a cél előtt.”

/ Márai Sándor /

Nem tudom, melyik pillanatban értettem meg. Az első mondat után, vagy a második mondat előtt. Fogalmam sincs, mikor fogtam fel, de végre megértettem mindent.
Semmi nem jó vagy rossz, minden csak egy újabb lépés, egy újabb dolog, aminek eredményét csak később tudjuk meg.
Egy ideig persze szomorúak vagyunk, tele vagyunk kétséggel és kínnal, vágyakozunk valami után, és baltával kergetjük a boldogságot. Aztán egyszercsak megbotlunk benne, és észrevesszük. Épp ott, az orrunk előtt, nem messzebb, nem közelebb. Ott a boldogság, ott van mindenben. Egy pillantásban, egy szóban, egy lecsorduló könnycseppben is lapul némi kis boldogság-töredék. És az is igaz, hogy a nap lemegy, hogy aztán újra feljöhessen. Hogy újra beragyogja a világot...
Belebotlottam az új szerelembe, megálltam egy percre, és jól megnéztem magamnak. Ott volt az orrom előtt. Aztán egyre közelebb jött felém, és szabad akaratunkból azóta is csak közeledünk... valami felé. Egymás felé. Haladunk a számunkra kijelölt úton, haladunk, és boldog pillanatok ölelnek körbe minket.
És rájöttem, hogy valóban, a szerelem többféle lehet. "Gyakran csendes a folyó, de mély."
Nem áradozok, nem istenítek, nem emelem égi magasságokba, és hasonlítom Istenhez, mert nem elvakultan szeretem, hanem őszinte, elfogadó, mélyre látó szeretettel. Olyan szeretettel, ami belőlem fakad, és önként, szabadon neki adom. Önmagam adom, neki, szeretettel. És nem érzem nyálasnak a (maci,pici) becéző szavakat, a mély pillantásokat, semmit.
Úgy érzem, mindenem megvan. Vannak csodálatos barátaim, van egy érdekes, de ugyanakkor jópofa családom, mégha kissé szétszórt és összevissza is.
És van életem, amit újra meg tudok osztani valakivel. Szeretetből. Őszintén. Szerelemből.
Lehet, hogy tényleg nincsen boldog ember, csak boldog pillanatok vannak, lehet, hogy így van.
Én most mégis boldognak érzem magam.