Nem szabad félni...

Felvételi-lázban égek.
Ma délután igazán kitettem magamért. Ha szeptember 6.-án is képes leszek leküzdeni a bennem rejlő szégyenlős, önbizalomhiányos kislányt, akkor győzhetek. Illetve nyerhetek. Felvételt, ugyebár. És nagyon szeretném. Nagyon-nagyon...


/Fénylő éjből, színarany égből csillagok szórják a csillagport, hogy megtaláld. Harc az élet, bölcs; aki téved, de bátran járja az útvesztőt, míg kincsre váltja ő csillagporát.../

Hülye dolog, tudom én, de most muszáj utólag "megszerkesztenem" ezt a bejegyzést. Eszembe jutott ugyanis, hogy mamámtól rengeteg élménnyel és mosollyal, valamint pár fényképpel a tulajdonomban tértem vissza. Az egyik "kedvenc" helyezést ért el, be is teszem ide valahogyan mindjárt (minőség rossz voltáért elnézést, ilyen, ha egy webcamerával lefényképezünk egy amúgy jó minőségű fényképet...)

Nem is olyan rég, már sokadszorra valamilyen angás bénázásomat figyelve, azt mondta nekem a fotón engem odaadóan támasztó lány, hogy "teljesen alkalmatlan vagyok az életre"... és ez elgondolkodtat.

Miért okoznak gyakran problémat apró, hétköznapi, könnyű dolgok, amiket talán egy 8 éves kisiskolás is gond nélkül elintéz, és miért mondják azt mégis, hogy "olyan érett vagyok"...?!

Lelki szinten korán meg kellett tanulnom (elviselni) dolgokat, és elsajátítottam az innen-onnan agyamba áramló információk közül azokat, amelyeket helyesnek és igaznak ítéltem. Így lett egy képem a világról. Nem elfogult, de nem is teljes értékű (tekintve, hogy még sok év tapasztalat áll előttem - remélem-).

És mikor az istenért se tudok kinyitni egy üveg ásványvizet, amire (biztos vagyok benne, hogy) túl erősen csavarták rá a kupakot, vagy amikor öklendezés-inger kap el a kakis pelenke szagát megérezve, és képtelen vagyok felajánlkozni az órák óta robotoló nővéremnek, hogy "majd én", vagy mikor elfelejtem azokat a dolgokat, amikről kb. 3 másodperccel előbb beszélgettem valakivel... akkor kissé lehorgasztott fejjel tűnödök rajta, hogy tényleg ilyen alkalmatlan lennék az életre?

Valahogy félek is az ilyen "hétköznapi problémáktól". Olyan gyorsan múlik az idő, és olyan kevés van már hátra a "gondtalan" gyerekkoromból (2 és fél hónap), hogy nemsokára tényleg azon kell majd gondolkodnom nap mint nap, hogy "mit főzzek ma ebédre", "elég lesz-e a tej holnapig, vagy leszadjak-e még egyért", "megkapom-e ma a fizetésemet, hogy be tudjam fizetni a villanyszámlát"... Élet ide, élet oda, engem ez még elszomorít.

Pedig tényleg fel kéne nőni lassan ("próbálj már meg felnőttesebben viselkedni...!"), nem pedig vágyakozni a múltba, mint a kiskenguru az anyukája erszényének biztonságot adó melegébe.

Előttem a példa, a fényképen mosolygó bodrihajú lány, és mégsem sikerül... a főzni tanulás kezdetnek talán megteszi, na de utána... hogyan tovább?